Én szenvedek, s pedig miattad,

Miolta szívem elragadtad,

Édes kegyetlenem!

El-elhalok, mihelyt te jutsz eszembe,

S így kell talán e gyötrelembe

Örökre sínlenem.

 

Érted borong éltem tavassza;

Mert nincs nap, amely elfogyassza

A rám vonult ködöt.

Sír tisztelőd, ha kél, ha fekszik,

Miolta azzal nem dicsekszik,

Kiben gyönyörködött.

 

Sír tisztelőd, kétségbe esvén,

Miolta tőled távol esvén

Reménye sütbe szállt;

Holt álom ül zsibbadt ölében,

S gyakran ijesztő képzetében

Lilit, lilit kiállt.

 

E szóra karjaim kinyúlnak,

De csak sovány homályba hullnak;

Nincs Lilla, nincs öröm!

Már nyugtom éjjel sem találom,

Mert ott is ébren tart az álom,

S fejem Lilin töröm. -

 

Ó, mely keserves annak élni,

Kinek tovább nincs mit remélni,

És mégis élni kell!

Él az, de nincsen benne lélek,

Az én türőm is, bátor élek,

Lelketlenül lehell.

 

És tán te, szép szememvilága!

Úgy élsz, hogy életed virága

Virít, míg én halok. –

Adná az ég! Azon örülnék.

Könnyemnek azzal eltörülnék

Felét az angyalok.

 

De tán, Lilim, te is keseregsz?

Rab gerlicém, saskézbe hergesz,

S kéred segédemet?

Hiába már, kincsem, hiába!

Csak az halál jégsátorába

Ölelsz meg engemet.

 

https://www.youtube.com/watch?v=DF3XjEhJ40Y

/Csokonai Vitéz Mihály/

(1773-1805)

 

 

 

..
Készítette: Fülike, 2013 Ⓡ:: mai nap: 2025-06-02. :: Kapcsolat

Joomla! hibakereső konzol