- Kegyetlen törvény! - jegyezte meg a herceg.

- Kérlek, uram, várakozz ezen a padon - szólt fagyosan a föníciai pap. - Ha aztán egy érclemezen három ütést hallasz, menj a templomba, menj föl a teraszra, onnan meg a bíborpiros emeletre.

- Egymagam?

- Igen.

A herceg leült a padra, egy olajfa árnyékába, és hallgatta a palotából kicsengő asszonyi kacagást.

"Káma? - gondolta magában. - Szép név!... Bizonyára fiatal és alighanem szép is, ezek az ostoba föníciaiak meg halállal fenyegetik, ha... Tán így akarják biztosítani, hogy legalább tíz-egynéhány szűz legyen az egész országunkban?"

Elnevette magát, de szomorú is volt. Nem tudta, miért szánta az ismeretlen leányt, akinek a szerelem a sírt jelentette.

"Elképzelem, mi lenne Tutmóziszból, ha őt tennék meg Astóreth papnőjének!... Szegény feje meghalna, mielőtt egyetlen lámpát meggyújthatott volna az istennő előtt."

Ebben a pillanatban a palotában síp szólalt meg: valaki epedő dallamot játszott, amelyet éneklő női hangok kísértek.

"Aha-a!... Aha-a!" - Mint amikor kisgyermeket ringatnak.

A síp elhallgatott, elhallgattak a nők is, utánuk gyönyörű férfihang énekelt görögül:

"Ha megcsillan köntösöd a folyosón, elsápadnak a csillagok, elnémulnak a fülemülék, szívemben pedig olyan csendesség támad, mint a földön, amikor köszönti fehér virradat!"

"Aha-a!... Aha-a!... Aha-a!" - zümmögtek a nők, a síp meg új szakaszba kezdett.

"Amikor imádságba merülve a szentélybe mégy, illatfelhővel árasztanak el az ibolyák, pillangók repdesnek az ajkad körül, szépséged előtt meghajtják fejüket a pálmák..."

"Aha-a!... Aha-a!... Aha-a!"

"Ha nem látlak, felnézek az égre, hogy eszembe jusson arcod édes nyugalma. Hasztalan igyekezet! Az égen nincs meg arcod derűje; a tüzekhez képest, amelyek elhamvasztják a szívemet, hideg az ég heve."

"Aha-a!... Aha-a!"

"Egyszer megálltam a rózsák között: pillantásod ragyogása fehérbe, bíborba, aranyba öltöztette őket. Minden szirmuk egy-egy órát jelent, minden egyes virág egy-egy hónapot, amelyet a lábaid előtt töltöttem. A harmatcseppek pedig az én könnyeim, melyeket a sivatag kegyetlen szele iszik fel. Csak egyet ints, és én elragadlak, elveszlek szelíd hazámba. Az üldözőktől egész tenger választ el bennünket, mirtuszerdők takarják szerelmünket, és boldogságunk fölött a szerelmeseket szánó istenek őrködnek."

"Aha-a!... Aha-a!"

Ramszesz lehunyta a szemét, és elálmodozott. Leeresztett szemhéja alól nem látta a kertet, csak a holdfény árját érezte, sötét árnyékok olvadtak fel, és egy ismeretlen férfi éneke hangzott el egy ismeretlen nőhöz. Időnként az ének úgy át - meg átjárta, olyan mélyen belefúródott a szívébe, hogy Ramszesz már-már kérdezni akarta: nem ő énekel-e, vagy...

nem ő-e az a szerelmes ének?

Ebben a pilanatban címe, hatalma, súlyos politikai problémái, minden apró semmiségnek tetszett e szerelmes szív sóhajtozása, e holdvilágos éjszaka fénye mellett. Ha most választania kellett volna, mit kíván: a fáraó egész hatalmát-e, vagy ezt a hangulatot, amelybe most beleveszett, inkább erre az álmodozásra esett volna a választása, amelyben eltűnt az egész világ, ő maga, de még az idő is csak sóvár vágy maradt meg, amely a dal szárnyain az örökkévalóságba röppen.

/Boleslaw Prus: A Fáraó, 330. o./ 2016. június 3. 10:20

 

https://www.youtube.com/watch?v=OBwS66EBUcY

 

 

 

 

 

 

 

 

..
Készítette: Fülike, 2013 Ⓡ:: mai nap: 2025-06-04. :: Kapcsolat

Joomla! hibakereső konzol